A logika, na, az hiányzik – Zéró páciens (2018)

Az utóbbi időben elmaradtam az idei filmek megtekintésével, így az év végi uborkaszezonba igyekszem ezt pótolni, így akadt meg a szemem a Zéró páciens nevű thrilleren, ami ráadásul poszt-apokaliptikus mű és olyan főszereplőket említ, mint Matt Smith, Natalie Dormer vagy Stanley Tucci.

Folytatás

Van valami jó is a rebootban – Meg – Az őscápa (2018)

A 70-es években indult cápás filmőrület egyszerre bizarr és élvezetes, maga az eredeti Cápa Speilberg mű sokkolóan ijesztő volt a maga korában, aztán jöttek a folytatások, amik, khm, nem voltak túl jók. Ezt követte a Háborgó mélység, ami olyan jól rebootolta az eredeti művet, hogy egyáltalán nem csöpögött az újrahasznosítástól. Idén pedig ismét kaptunk ehhez egy folytatást, és meg kell hagyni, annyi gagyi újraértelmezés után a Meg bizony nagyon jó.

Folytatás

Az egészség ellenszere (2016)

Gore Verbinski nevéhez olyan filmek köthetők, mint A kör, A mexikói, vagy épp a Karib-tenger kalózai széria első három része. Mikor az Oscar díjas rendező legújabb filmjének, Az egészség ellenszerének előzetese kijött, az a hozzám hasonló horrorzabálók lélegzetvisszafojtva várták, hogy végre a mozikba kerülhessen. Úgy tűnt, valami új, valami eredeti van születőben, ami nyomot fog hagyni a műfajban. Tévedtünk. Folytatás

Nem lehet minden fenékig tejfel – Vörös veréb (2018)

Íme a film amit elég sokan vártak – ki Jennifer Lawrence és minden velejárója miatt, ki a magyar helyszínek miatt –, és ami eddig kapott hideget-meleget. Én meg csak ülök itt széttárt karokkal, azt gondolván, hogy miért is legyen egy színésznek minden egyes munkája maga a tökély és miért fürödjön díjesőben állandóan? Igen, a Vörös veréb messze nem Lawrence legjobb mozija, sem a játék, sem a forgatókönyv szempontjából, de némely kritikát hallgatva vagy olvasva olyan érzésem volt, mintha pár néző a kákán is csomót akar keresni – és az ilyenek persze találnak is bőven.

Folytatás

A tragédia lélektana – Három óriásplakát Ebbing határában

Amikor elhatároztam, hogy végignézem az idén Oscarra jelölt filmeket, kettőt leszámítva nem tudtam, mire számítsak, mindössze azért akartam látni őket, mert meg akartam vizsgálni, hogy számomra jogos-e az őket körülvevő hype vagy sem. Ehhez mérten a Három óriásplakát Ebbing határában cselekményét is csak nagyjából ismertem, és inkább nem is nagyon olvastam utána, hagytam, hogy élvezzem a művet, vagy alkalomadtán fanyalogjak rajta. Ugyan a végeredmény összességében nem lett rossz, azért hanyatt sem vágtam magam tőle.

Folytatás

Viszlát Alice! – A Kaptár: Utolsó fejezet (2016)

Tudom, hogy azon kevesek közé tartozom, akik nagy rajongói a Resident Evil filmes adaptációnak – a kezdetek óta követem a szériát, és bár tisztában vagyok a hibáival, mégis összeszorult a gyomrom, mikor kiderült, hogy az Utolsó fejezet véget vet Alice kalandjainak. Ezért is húztam el a film megtekintését addig a pontig, amíg már nem bírtam és végül meg kellett néznem. Ezúttal a pörgés alábbhagyott, és a karakterekre sem szántak annyi filmet az alkotók, cserébe egy olyan kerek egésszé formálták a Resident Evil filmeket, amire senki sem számított.

Folytatás

A láthatatlan vendég

Egy barátom vett rá erre a filmre Konkrétan, amíg meg nem néztem, minden nap nyaggatott, hogy nézzem meg, mert hú de izgalmas meg érdekes, meg le fog esni az állam, meg azta… Hát jó, rávettem magam, és tényleg az egyik legérdekesebb film, amit az elmúlt időben láttam!

Folytatás

Az ital teszi a bankrablót – A Viszkis (2017)

Sajnos elég rég fordult elő utoljára, hogy magyar film felkeltette az érdeklődésemet – talán még a Made in Hungaria volt az, aminek a megjelenésére kifejezetten vártam, és a végeredményt is élveztem. A Viszkis már a trailer alapján nagyon izgalmasnak és minőséginek tűnt, úgyhogy biztos voltam benne, hogy látnom kell. Voltak ugyan fenntartásaim, főleg, hogy a mű egy létező ember életét dolgozza fel, aki ráadásul bűnöző volt. Ez az alap magában rejti annak veszélyét, hogy a sztori átlendül túlzó moralizálásba, vagy épp ellenkezőleg, az alkotók túl szimpatikussá teszik a főszereplőt – szerintem azonban Antal Nimród és csapata tökéletesen megoldotta ezt a problémát.

Folytatás

Dzsungel (2017)

Az úgynevezett túlélőfilmek népszerűsége már nagyon régóta töretlen, és ezek közül is kiemelkedő szerepet töltenek be azok a történetek, amik valós eseményeken alapulnak. Ha jól meggondoljuk, már Defoe klasszikusát, a Robinson Crusoe-t is megtörtént események ihlették, a közönség fantáziáját sok száz éve folyamatosan lebilincseli annak a gondolata, hogy mennyit bír ki és mivé válik egy civilizált ember egymagában, kizárólag a saját képességeire utalva a vadonban.

A kilencvenes évek elején óriási sikert aratott az Életben maradtak, ami nyers őszinteséggel mutatta be az emberi természet legmélyebb bugyrait, ugyanakkor emléket állított a bennünk rejlő rendkívüli akaraterőnek és túlélő ösztönnek. Ezen az úton haladt tovább a 127 óra (2010) és az Everest (2015) is, és most ennek a nyomdokaiba lépett Greg McLean túlélődrámája, a Dzsungel is.

Folytatás

Nárcisz balladája – anyám! (2017)

Igazából nem tudnék nyomós okot mondani arra, miért ültem be az anyám!-ra. Korábban olvastam arról, mennyire megosztó a film, ez pedig egyből érdekesebbé tette számomra, meg hát péntek este volt, úgyhogy gondoltam, miért is ne kanyarodjak a mozi felé? Mivel ez volt életem első Aronofsky filmje – tudom, van mit bepótolnom –, és néhány rajongó szerint az anyám! közel sem tipikus alkotás a rendezőtől, így azt hiszem, sikerült mindenféle prekoncepció nélkül beülnöm a terembe, és talán pont emiatt vált számomra élvezhetővé a végeredmény.

Folytatás