Nyílt titok, hogy nem szívlelem a lassú lefolyású sorozatokat, mégis rendre megpróbálkozok velük, szerencsére az Outcast első évada igazán érdekes képi világot és rejtélyt tárt elém, hogy egy percig se unatkozzak. Ugyan a második évadra felpörgették az eseményeket, aminek egy darabig örültem is, aztán az egész már olyan kusza lett, hogy már követni is nehézkessé vált.
Stephen King korunk egyik legzseniálisabb írója, ezáltal népszerű alapanyag a filmes adaptációkhoz is, de utóbbiak meglehetősen vegyes minőségűre sikerednek. Míg az AZ legutóbbi filmes feldolgozása vitathatatlanul remekmű lett, a Setét torony és a Köd hatalmas csalódást okozott a rajongóknak. Nem véletlenül, hiszen a jó horror legfontosabb eleme a képzelőerőnk, amit nagyon könnyű lelombozni egy-egy gagyibb jelenettel. Ilyen előzmények után kicsit aggódva vágtam bele a Hulu legújabb 10 részes sorozatába, a Castle Rockba, de szerencsére pozitívan csalódtam. Folytatás
Általában Orlissa az nálunk, aki a kosztümös drámákra lecsap, nem pedig én, azonban most mégis én daráltam be elsőnek ezt az ausztrál minisorozatot, ami egy 1967-ben kiadott regény alapján készült. A Showcase sorozatának sikerült megfognia a múlt évszázadi hangulatot, miközben átemelte az egészet a modern kor elvárásaiba.
Ó, drága misztikus sorozatok, de hiányoztok a mostani tévés felhozatalból – vagy talán nekem kell jobban figyelnem?
Úgy tűnik, mostanában rendre beleszaladok a rossz pilotokba, pedig nagy reményeim voltak a YouTube új „csatornakínálata” miatt.
Igazán érdekesen alakult a Netflix legújabb gyöngyszemével a kapcsolatom: az első évad annyira berántott, hogy már szinte követeltem a napi adagomat a sorozatból, az évad másik felét, pedig úgy kellett lepasszírozni a torkomon.
Ismét elérkezett az évnek azon szakasza, amikor vagy az asztalt csapkodva dühöngünk, vagy egy csendes sarokban sírdogálunk – avagy, a finálé pillanata. Az előző cikkemben is említettem, hogy van okunk félni, és ez valamilyen szinten igaz is lett, azonban összességében nézve kissé felemásra sikeredett a tizenharmadik évad lezárása, így pont olyan lett, mint a szezon maga. Bárcsak Andrew Dabb ne adta volna ennyiszer a tollat mások kezébe! Na, de mindent csak szép sorjában, és előre is elnézést, de ez egy erősen spoileres cikk lesz, úgyhogy mindenki ennek tekintetében olvasson tovább!
Kicsit nehéz megítélnem az eheti epizódot, hiszen nem volt rossz, azonban voltak benne olyan mozzanatok, amiknek nem igazán éreztem értelmét, főleg írói részről. Ha minden jól megy, akkor a fináléban több értelmet nyernek ezek a lépések, ám ha nem, akkor itt nagyon nagy problémák lesznek. Próbálok pozitívan hozzáállni a cselekményekhez, és az való igaz, hogy az alkotók megleptek egy-két érdekes csavarral az előző felvonáshoz képest, csak jelenleg az a baj, hogy egyelőre nem tudom hova tenni a csavarok jelentős részét.
Két olyan epizód után, ami inkább a jellemfejlődést helyezte előtérbe, ezen a héten egy az egyben a fő cselekmény folytatásáról szólt az Odaát. A Beat The Devil egy rendkívül akciódús és érzelmes pillanatokkal teli rész lett, és kellőképpen csigázza fel még jobban a nézőket a finálé közeledtével. Ezzel egy időben meg is valósult az a sejtésem, hogy pont a végére tartogatják az alkotók a nagy – pozitív és negatív értelemben vett –meglepetéseket, és még így is két felvonás hátra van. Kétség kívül ügyes húzás ez Dabbtől és Singertől, még akkor is, ha nem szeretem, ha az érzéseimmel játszadoznak.
