Ahogy múltkor említettem, újra ünnepelhettünk ezen a héten az Odaát stábjával, hiszen a sorozat háromszázadik epizódját vetítették. A Lebanon címre hallgató felvonás tele van meglepetésekkel, mind a tartalmát, mind a struktúráját tekintve. Nagyjából minden évadban van egy-egy kiemelkedő rész, amit még később is megemleget a rajongótábor, és ugyan még több mint a szezon negyede hátravan, úgy érzem, a Lebanonról még sokáig beszélni fogunk. Vigyázat, erősen spoileres kritika következik!
A múltheti, sikeresen leszereplő epizód után ezúttal egy sokkal jobb részt kaptunk. A gyenge előddel szemben a Prophet and Lossban minden megvolt, ami egy jó Odaát felvonáshoz kell: megfelelő mennyiségű akció, és még annál is több dráma. Most ugyan volt egy-két mozzanat, ami eleinte nem biztos, hogy érthető, illetve akár a felépített mitológiával ellentétesnek is tűnhet, ám jobban belegondolva végül is helyesen jártak el az alkotók.
Míg a szezon második felének kezdő epizódja meglehetősen izgalmas és jól felépített volt, addig a Damaged Goods című folytatás már annál kevésbé talált be. Múlt héten egy fordulatokkal, pazar karakterábrázolással és remek színészi játékkal tarkított részt kaptunk, ehhez képest a mostani felvonásban nem sok minden történt, sőt, olykor iszonyatosan vontatottra sikeredett, és mintha a színészek is elfelejtették volna, hogyan kell a munkájukat végezni.
Emlékeztek még a Sabrina, a tiniboszorkányra? Hát én egyenesen imádtam, főleg Salem cinikus stílusát. A Netflix 2018 őszén megjelent a The Chilling Adventures of Sabrinával, én pedig azonnal végignyomtam az évadot, és nagyon szerettem volna írni is róla. Az egyetem azonban megint közbeszólt, úgyhogy már nem éppen újdonság, de azért akkor is nagyon király. Lássuk hát, milyen volt a kezdés.
Az Odaát tizennegyedik évada az ilyenkor szokásos, hatalmas függővéggel szakadt félbe karácsony előtt, és nagyjából egy hónap kihagyással, amerikai idő szerint most csütörtökön folytatódott. A fonalat egy az egyben onnan vették fel, ahonnan anno abba maradt, és szerencsére a folytatás is pont ugyanolyan ütősre sikeredett, mint a midseason finálé. Volt itt sírás-rívás, körömrágás, és a kritika szempontjából is bőven van mit kibontani itt.
Valamiért most hirtelen divat lett szidni a Netflixet, és a sorozatait – nem mondom, hogy nincs kevésbé jó munka némelyikben, de azért általánosságban elmondható, hogy igen magas minőségű szériákat készítenek. Nincs ez másként a Carla Gugino nevével fémjelzett szériánál, a The Haunting of Hill House-nál sem, ami egyszerre fagyasztotta meg az ereimben a vért, és mégis úgy pörgetett fel, mint egy liter kávé!
Ahogy már múlt héten említettem, a mostani, The Spear névre hallgató epizód a midseason finálé, amiben általában leginkább arra megy ki a játék, hogy jól felbolygassák az állóvizet a szünet előtt, hogy aztán nekünk rajongóknak legyen nagyjából egy hónapunk őrjöngeni és/vagy teóriákat gyártani. Hát, kérem szépen, ez mind meg is valósult – az előző rész sem volt piskóta, de az eheti aztán tényleg mindent vitt, leginkább a cselekményt nézve, de azért karakterizáció szempontjából is van itt mit górcső alá venni.
Így kell ezt csinálni, kérem szépen! A múlt héten történt események kissé aggodalomra adtak okot a sorozat jövőjével kapcsolatban, ám ezúttal minden kételyemet sikerült egy pompás epizóddal elfeledtetni. A Byzantium eleinte picit nehezen indul be, ám amikor elérkezünk a fordulóponthoz, hirtelen felpörögnek az események, és csak a legutolsó jelenetnél lélegezhetünk fel igazán. Mivel közeledik a téli szünet, valamilyen szinten nem meglepő, hogy hirtelen sebességet váltottak az alkotók, de egyébként is szükség volt már erre.
Egy kis kihagyás után ezen a héten folytatódott az Odaát tizennegyedik szezonja. Nagyjából szokásává vált a szériának, hogy a szünetek után erős visszatérést szoktak produkálni, és ez most is sikerült. Az Unhuman Nature ugyan nem tökéletes, sőt, adódnak benne olyan mozzanatok, amik kifejezetten aggodalomra adhatnak okot a jövőre nézve, ám összességében egy igazán ütős epizód kerekedett belőle.
Néha nagyon nem értem, mi alapján kaszálnak el sorozatokat: ott volt a fantasztikus sci-fi gyöngyszem a Firefly, vagy az Almost Human, amik annyira remekbe szabottak, hogy örökre beleírták magukat a tévétörténelembe. És most ismét ez történt, itt van egy fantasztikus és érdekes sci-fi fantasy (na, ilyen sincs minden bokorban!), szuper karakterekkel, remek háttérrel, és aztán ismét beleng a kasza.
