Igazán érdekesen alakult a Netflix legújabb gyöngyszemével a kapcsolatom: az első évad annyira berántott, hogy már szinte követeltem a napi adagomat a sorozatból, az évad másik felét, pedig úgy kellett lepasszírozni a torkomon.
Ismét elérkezett az évnek azon szakasza, amikor vagy az asztalt csapkodva dühöngünk, vagy egy csendes sarokban sírdogálunk – avagy, a finálé pillanata. Az előző cikkemben is említettem, hogy van okunk félni, és ez valamilyen szinten igaz is lett, azonban összességében nézve kissé felemásra sikeredett a tizenharmadik évad lezárása, így pont olyan lett, mint a szezon maga. Bárcsak Andrew Dabb ne adta volna ennyiszer a tollat mások kezébe! Na, de mindent csak szép sorjában, és előre is elnézést, de ez egy erősen spoileres cikk lesz, úgyhogy mindenki ennek tekintetében olvasson tovább!
Kicsit nehéz megítélnem az eheti epizódot, hiszen nem volt rossz, azonban voltak benne olyan mozzanatok, amiknek nem igazán éreztem értelmét, főleg írói részről. Ha minden jól megy, akkor a fináléban több értelmet nyernek ezek a lépések, ám ha nem, akkor itt nagyon nagy problémák lesznek. Próbálok pozitívan hozzáállni a cselekményekhez, és az való igaz, hogy az alkotók megleptek egy-két érdekes csavarral az előző felvonáshoz képest, csak jelenleg az a baj, hogy egyelőre nem tudom hova tenni a csavarok jelentős részét.
Két olyan epizód után, ami inkább a jellemfejlődést helyezte előtérbe, ezen a héten egy az egyben a fő cselekmény folytatásáról szólt az Odaát. A Beat The Devil egy rendkívül akciódús és érzelmes pillanatokkal teli rész lett, és kellőképpen csigázza fel még jobban a nézőket a finálé közeledtével. Ezzel egy időben meg is valósult az a sejtésem, hogy pont a végére tartogatják az alkotók a nagy – pozitív és negatív értelemben vett –meglepetéseket, és még így is két felvonás hátra van. Kétség kívül ügyes húzás ez Dabbtől és Singertől, még akkor is, ha nem szeretem, ha az érzéseimmel játszadoznak.
Sajnos, eljött ez a pillanat is. Elérkeztünk a The Mettle of Man-hez, ami mint kiderült nemcsak az évad, de sajnos az egész sorozat záró epizódja is. Eléggé fáj látni, hogy egy ilyen sorozat is repül az éterből, de nincs mást tenni, mint billentyűt ragadni és egy méltó lezáró cikket írni róla.
A múltheti rész inkább a jellemfejlődésre helyezte a hangsúlyt, míg a fő probléma háttérbe szorult. Most viszont az Unfinished Business ezt a két elemet kombinálja, és nagyjából egyenlő arányban haladunk a cselekménnyel és a karakterábrázolással. Mindezek mellett az új epizód rég megválaszolatlanul álló kérdésekre ad végre választ, ami az egyik visszatérő szereplőhöz kapcsolhatóak, az alkotók pedig teszik mindezt egyszerre stílusosan, viccesen és a kellő pillanatokban rendkívüli komolysággal – pont úgy, ahogy az a szóban forgó figurához illik.
Már nagyon sok sorozat foglalkozott azzal a témával, hogy mi történik akkor, ha eljön az ítélet napja, és az általunk ismert világ a feje tetejére áll. Nos, ez Ash életében már csak egy sima hétköznapnak is mondható lenne, de amit a Judgement Day tartogat neki, arra még a Kiválasztott sem tudott volna időben felkészülni.
Olykor jó elővenni a régi klasszikus sorozatokat, és végigpörgetni őket, persze ezzel vigyázni is kell, mivel akad néha, hogy a múltba vesző emlékek bizony megszépülnek. Szerencsére Az elveszett ereklyék fosztogatói esetében nem ez a helyzet, mivel a széria olyan, amilyen: vicces, kalandos és dögös – és néha ennél nem is kell több!
Érdekesen alakult ezen a héten az Odaát – egy pörgősebb, felemelő rész után ugyan nem feltétlenül meglepő, hogy egy lagymatagabb rész következett. A múltkorihoz képest azonban a Funeralia tele van olyan meglepetésekkel és fordulatokkal, amikre még a pletykák és a leírások alapján sem lehetett számítani, és egyelőre nem tudom eldönteni, hogyan viszonyuljak ezekhez az újításokhoz. Rossznak nem mondanám az eheti felvonást sem, sőt, tele van pompás momentumokkal, azonban mégis csak óvatosan merek örülni, aminek az okát alább részletesebben kifejtem.
