Teljesen véletlenül akadtam rá erre a sorozatra, és elsőre nagyon megtetszett a témája: végre egy sorozat, ami a videójátékkal mint komoly gyakorlást és odafigyelést igénylő tevékenységgel foglalkozik. Azonban a széria amilyen erős volt koncepcióban, olyan gyenge lett megvalósításban.
Ahogy a múlt heti epizód, úgy a mostani sem volt teljesen telitalálat, és tekintve, hogy a jövő héten már itt a finálé, kissé érthetetlen számomra, hogy miért egy félig filler, félig badass epizódot készítettek.
Hát, ez is eljött: a crossover, amire még a rajongótábor is csak a legextrémebb fanfictionökben gondolt, és amiről nem is tudtuk, hogy akarjuk, de sokan – köztük én is –amint meghallották, hogy lesz ilyen, onnantól már türelmetlenül várták. Az Odaát és Scooby-Doo világa keresztezte egymást – ez utóbbi gyerekkorom szerves része volt, még a Cartoon Network fénykorában –, a végeredmény pedig valami egészen rendkívüli lett. Figyelem, erősen spoileres értékelő következik!
Tudom, hogy simán beleköthetnék ebbe az epizódba, de nem teszem, mert már régen nevettem ilyen jót Agymenőkön.
Egy kicsit felemásra sikeredett ez az epizód, és úgy érzem, mintha annyira akarnák a készítők fokozni a nagy csatát, hogy elfelejtették, azt bizony elő is kell készíteni nem csak bedobni az utolsó pillanatban.
Ahogy már a múlt héten is sejtettem, az Elvis Presley kaland egy utolsó pihenőnap volt a sorozat történetében, mert a mostani epizódban jócskán belehúzunk az eseményekbe. A csapat olyan ellenséggel nézz szembe, amilyennel korábban még sosem, és hiába van itt a sötét varázslatok mestere, van, amikor már ő is kevés a feladathoz.
Azt hiszem, az eheti epizód rendkívül jó összefoglalója a Legends of Tomorrow-nak: egy kicsit vicces, egy kicsit félelmetes, egy kicsit összevissza, és nem kicsit remekül megírt.
Ahogy már múlt héten is írtam, Ray a csapat legérzelmesebb tagja, és pont emiatt került most igazán nagy bajba, és az ezt követő eseményeknek nem lenne sok értelme, ha nem a mindenkit megmenteni kívánó Ray lenne a középpontban.
