“Madár vagyok itt én is – több ezer mérföldet repültem egy országból, ahol nem ismerik az évszakokat.”
Mindig szerettem idegen kultúrákról olvasni, de idén elhatároztam, hogy tudatos látószögszélesítésbe kezdek. Ehhez tökéletesen megfelelt Ayu Utami első regénye, a Saman. Az írónő az indonéz feminista próza, az úgynevezett illatos irodalom legismertebb alakja, de magyar olvasók eddig még nem találkozhattak a nevével. Pedig megéri.
“nothing is safer
than the sound of you
reading out loud to me”
Rupi Kaur a kortárs amerikai költészet egyik legnépszerűbb alakja. A világhírt első, milk and honey című kötete hozta meg számára, melyet már a megjelenés napján elkapkodtak és hónapokig vezette a sikerlistákat.
Hadd meséljek el nektek egy kis történetet abból az időből, amikor még csillogó szemű kis gimnazista voltam, aki gyakran füstölgött a magyar irodalom anyag miatt – amit már csak azért is szeretnék megosztani veletek, mert a mese tanulsága manapság bizony egyre többször eszembe jut.
Avagy a film, ami lehetett volna nagyon jó, nagyon ütős és nagyon elgondolkodtató, ráadásul mindez abszurd humorral megfűszerezve, ehelyett azonban szimplán nagyon vacak lett.
Nem fogtok kertelni – szomorú, pontosabban elszomorító vége ez a szezonnak, és nagy eséllyel a szériának is.
Az Agent Carter gőzerővel dübörög a második szezon fináléja felé, méghozzá jó sok akcióval, pár fordulattal, és nem kevés szívfájdalommal.
A nyomozás szépen halad, Peggyék egyre közelebb kerülnek a darázsfészekhez, az eheti epizódban azonban mégis inkább a múlton volt a hangsúly.
Wilkes még mindig unalmasan tökéletes, viszont Thompson szála szépen gubancolódik, maga a show tündérien csinál poént magából és az egész Marvel-univerzumból.
