Megláttam és megszerettem. Azonnal azt éreztem, hogy nekem ez a kis könyv nagyon kell. Igaz, hogy young adult, igaz, hogy nem az én korosztályom a célközönség, igen, tudom, hogy ez egy mese, de hiába vagyok felnőtt, ha egyszer imádom az ilyen történeteket. És A papírmágus pont egy olyan sztori, ami mágiával … akarom mondani magával ragad.
„Mindenki megérdemelne egy olyan barátot, mint amilyen Bob.”
A Bob, az utcamacska életem egyik legszívmelengetőbb könyve. Bob és James története nem csak a hozzám hasonló macskabolondokat veszi le a lábáról, hanem minden állatbarátnak könnyedén belopja magát a szívébe.
„Én mondom, csak néhány Xanax választja el attól, hogy előadja a Psycho zuhanyzós jelenetét.”
A Sötét erdő közepén Ruth Ware első krimije, és ez bizony meg is látszik. Ez nem jelenti azt, hogy rossz, de a gyakorlott – és gyanakvó – olvasó kilométerekről kiszagolhatja a fordulatokat, így inkább kezdő krimifalóknak ajánlanám.
„A családunkat nem mi választjuk – mondtam vidáman. – A barátainkat hála istennek igen.”
Ben Aaronovitch nem fogja megváltani a világot a London folyóival, de nekem tökéletes nyári limonádé volt.
„Manderleynek senki és semmi nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén, mint valami életre kelt mesekönyv. Az erdők védően állnak körülötte, a tenger pedig hol közelebb jön, hol visszahúzódik.”
Töredelmesen bevallom, hogy életem első tizennyolc évében nem is hallottam Manderley-ről azt leszámítva, hogy néha láttam a könyvespolcon egy lila gerincet ezzel a névvel. De 2013-ban szörnyű olvasási válság ütötte fel nálam a fejét, és anyai tanácsra a Manderley-házban kötöttem ki – és nem utoljára jártam ott.
„A Rengeteg hatalma nem valami vakon gyűlölködő fenevad. Gondolkozni, tervezni képes, és a saját céljaira törekszik. Belelát az emberek szívébe, hogy mérge erősebben hasson.”
A Rengeteg minden szempontból különleges könyv. A simogatnivalóan szép borító tökéletesen tükrözi, hogy milyen mesés, és mégis borzongató dolgok várnak ránk a lapok között. Nem véletlenül használtam pont a mesés szót, ugyanis köztudott, hogy Naomi Novikot a szláv népmesék inspirálták, innen az ismerős, mégis egyedi atmoszféra.
Vannak olyan könyvek – bár ez a jelenség filmek esetében talán gyakrabban előfordul –, amik csakis az eredeti sikere miatt kapnak folytatást, annak ellenére, hogy a történet ezt nem indokolja. Viszont vannak olyan esetek is, mikor bár az eredeti sztori teljesen lezártnak látszik, a folytatásnak mégis van értelme, sőt, az tudja is hozni az addig megszokott színvonalat. Szerencsére A koronahercegnővel is ez történt.
Nagy feltűnést keltett Ann Leckie regénye, amely idén majdnem az összes rangos sci-fi díjat elnyerte. Az előző évben alig volt női író a jelöltek listáin, emiatt felparázslott a vita sci-fi irodalom és szexizmus kapcsolatáról – vannak, akik szerint Leckie elárasztása díjakkal ennek egyenes következménye, egyfajta engesztelési kísérlet a szakma részéről. Nem tudhatjuk, hogy volt-e ilyen megfontolás a háttérben, de egy dolog biztos: a Mellékes igazság kiváló regény, egyedi és jól felépített, ezért én úgy gondolom, a vitától függetlenül, megérdemelten kapta a rengeteg elismerést.
Vedd az Éhezők Viadalát, vond ki belőle az erőszak nagy részét, adj hozzá egy kis Nagy Ő-feelinget, egy csöppnyi luxust, és öntsd le egy adag cukormázzal, és akkor nagyjából megkapod a Párválasztót.
