A Gru első filmje számomra nagy ugrást jelentett az animációs filmek kínálatában, mivel egyszerre szólt felnőttnek és gyereknek, volt benne téma és mondanivaló, mégis hajlandó volt ezt szeretettel és tanító jelleggel közölni. A második film is bájosra sikerült, de valahogy a mondanivaló elsikkadt benne, így kissé lejjebb tettem a mércémet a soron következő filmmel kapcsolatban, amit bizony rosszul tettem, mert a Gru 3. visszahozott mindent, amiért az egész történetet szeretni lehet.
Nagy nap a mai: ma négy éves a Watchaholics! Eme nemes alkalmat megünneplendő ismét egy kis személyes cikkel készültünk, hogy – ha már nem fújhatjuk el együtt a gyertyákat – így kicsit közelebb hozzuk a szerkesztőséget a drága nagyközönséghez, vagyis hozzátok. Minden további időhúzás nélkül kezdődjön hát az ünneplés, és lássuk a mostani körkérdésünket: mi az, ami mindig jókedvre derít?
Nagy Gru-rajongóként örvendeztem a hírnek, hogy a kedves, kissé bugyuta sárga „dolgozói” önálló, egész estés filmet kapnak. Azzal azonban már mindenki tisztában lehetett, hogy ennek a filmnek se mondanivalója, se használható alaptörténete nem lesz – ám én ezek hiányába is igen jól szórakoztam, csak éppen nem ez lesz az a mozi, ami megrengeti az animációs filmek legjobbjait.
Örömömre szolgál az a tendencia, hogy az animációs filmeket már nem csak gyerekeknek készítik, hanem a felnőttekre is gondolnak – ilyen szellemben készült az Így neveld a sárkányodat, a Rontó Ralph, és a Gru is.
