*** SPOILERVESZÉLY! ***
Évek óta nagy rajongója vagyok Cassandra Clare fantasy világának, ahol az árnyvadászok démonokkal harcolnak, nem minden esetben stabil szövetségben élnek az alvilágiakkal és igyekeznek megóvni a mondénok életét.
Megláttam és megszerettem. Azonnal azt éreztem, hogy nekem ez a kis könyv nagyon kell. Igaz, hogy young adult, igaz, hogy nem az én korosztályom a célközönség, igen, tudom, hogy ez egy mese, de hiába vagyok felnőtt, ha egyszer imádom az ilyen történeteket. És A papírmágus pont egy olyan sztori, ami mágiával … akarom mondani magával ragad.
*** SPOILERVESZÉLY! ***
Ne feledd: ez csak egy játék…
Olvasható Stephanie Garber első könyvének alcímében. De vajon tényleg így van? A Caraval tényleg csak egy játék, semmi több?
Nem! Szerintem a Caraval ennél sokkal, sokkal több …
A minap olvashattátok Robin O’Wrightlyval készült interjúmat, amelyben már szó esett a hamarosan megjelenő Tripiconi sztori címet viselő könyvsorozatának első részéről, Az amulett rejtélyéről. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még megjelenés előtt olvashattam a történet kezdő kötetét és bár fenntartásokkal viseltettem a könyv iránt – mégiscsak a tizenéves korosztály az elsődleges célközönség – teljesen elragadott magának a történet. Mondhatni, ha újra tizenéves lennék és nem Philip Pullman: Az északi fény című könyvét kapnám édesanyámtól ajándékba, hanem ezt, akkor bizony életem végéig elkísérne, mint kedvenc könyvem.
Imádom, ha egy könyv annyival magával ragad, hogy megszűnik körülöttem a világ, nem veszem észre az idő múlását, csak azt látom, mi történik a könyvben, és hogy ezt miképpen élik meg hőseim. Becca Fitzpatrick regénye, a Csitt, csitt számomra ilyen élményt nyújtott, és nem egészen két délután alatt végig is száguldottam a köteten, aminek minden percét élveztem.
*** SPOILERVESZÉLY! ***
Már nagyon régóta készültem elolvasni Suzanne Collins által írt, Az éhezők viadala trilógiát, és amikor a magyar kiadónál erősen leakciózták a könyveket, bizony le is csaptam rájuk. És nem, egyáltalán nem bántam meg. Mostanában kezdem ugyanis felfedezni a disztópiák világát és ez a történet szerintem fergeteges.
Ugyan megint beleestem abba a hibába, hogy előbb láttam a filmeket, de mivel az már nagyon-nagyon régen volt ezért is szolgáltak a kötetek egészen meglepő dolgokkal olykor.
Anno két éve már az első rész – ami az először tizenhárom éves koromban látott High School Musical az első Disney Channel film volt, ami megérintett – is megvett kilóra, és most örömmel jelenthetem, hogy a folytatás is hozta az elvárt színvonalat.
„Lelkünk padlásán valamennyien őrzünk egy-egy titkot. Íme, itt az enyém.”
Ez volt az első találkozásom Zafónnal, és azt hiszem, igazán ígéretes kapcsolatnak nézünk elébe. Olyan szinten elvarázsolt ezzel a gótikus mesével, hogy rögtön felkerültek a művei a képzeletbeli várólistámra.
Abba a korosztályba tartozom, akik érdeklődése a Disney Channel saját gyártású tévéfilmjei után a High School Musical-érával kezdődött és ért véget. Ám amikor úgy két hónapja szembe kerültem ennek a filmnek a trailerével, az volt az első gondolatom, hogy „basszus, ezt látnom kell”. És nem is csalódtam.
Van egy olyan rossz szokásom, hogy sírós, „a végén úgyis mindenki meghal”-típusú drámákkal (lásd: Csillagainkban a hiba, A csíkos pizsamás fiú, A könyvtolvaj, Most jó) kínzom magamat. Viszont van egy esztétikai határvonal, ahol a tragédia átmegy giccsbe, és a Ha maradnék ezt a határvonalat nem csak szimplán átlépte, hanem kengyelfutó gyalogkakukk módjára átsprintelt rajta.
