Biztos vagyok benne, hogy ha azt mondom, hogy Karácsonyi lidércnyomás, akkor igen kevés olyan emberrel lehet találkozni, aki nem tudja miről van szó vagy esetleg a karácsony körüli készülődésre, rohanásra asszociálna.
Bizony, bizony itt Tim Burton immáron kultikussá vált, Jackről, Zéróról, a Mikulásról, a Karácsonyról és a Halloweenről szóló meséjéről lesz szó.
Mindkét szemem sír, ám ezúttal kizárólag pozitív értelemben. A nagy általánosságban nézve jó, ám mégis kicsit csalódást okozó tizenkettedik évad – és főleg annak utolsó része – után a tizenharmadik rendkívül erősen kezdett. A cselekmény lassan bontakozik ki, a nézők a szereplőkkel együtt, fokozatosan dolgozzák fel a történteket és próbálnak a jövő felé tekinteni – mindeközben az epizód írója, Andrew Dabb olyan gyönyörűen és kegyetlenül töri apró darabokra a szívünket, hogy a végén még meg is köszönjük neki.
Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon milyen érzéseket is keltett bennem A Szoba a teljes apátián kívül. Reményt abban, hogy az emberi élet nem csak rossz dolgokból áll, és bizony kiábrándulást is adott egy-két jelenet, ahonnan meg a gondoskodás (vagy inkább annak a hiánya) köszön vissza.
Miután túltettük magunkat a sokkon, hogy Jared Leto, harminc évesen is úgy néz ki, mint egy tizennyolc éves gimnazista, ismerkedjünk meg egy nem túl híres, de annál jobb filmjével, amiben hóna alá csapja a kimondhatatlan nevű Jake Gyllenhaalt, aki szintén úgy néz, ki, mint a naposcsibe, és együtt keresztül utazzák Amerikát, egy izgalmas kaland során.
Kevesen tudják, hogy a három nagy Riddick-mozi (Pitch Black, The Chronicles of Riddick, Riddick) mellett, még akad egy majd’ félórás gyöngyszem, ami kedvenc szökött fegyencünk kalandjáról szól. Íme, a Dark Fury, ami a maga kevés játékidejével sokkal többet kínál, mint az élőszereplős alkotások.
