Múltkor a bukásról beszéltem, és hogy azt követően vajon hogyan tudnak felállni a karakterek – ha egyáltalán sikerül nekik. Két rendkívül hangzatos, és igen nagy háttér tartalommal bíró epizód cím után a Lantern eléggé lényegtelennek hangzik, és egészen az utolsó jelenetig kell várnunk arra, hogy igazán értelmet nyerjen – amikor pedig mindez megtörténik, akkor jön a hideg zuhany.
A megcsúszás után jön az esés – ahogy a Slip című epizódot most a Fall névre hallgató felvonás követi. Az alkotók mind a két esetben tudatosan használják az adott kifejezést, ami a múltkori és a jelen részben metaforikusan és szó szerint is felbukkan a cselekményben, tökéletesen leírva némely karakter helyzetét. Lássuk, ki hogyan bukik el a finálé előtt!
A Slip majdnemhogy tökéletes ellenpólusa lett az elődjének, az Expensesnek: miután főszereplőnk bőven megfürödhetett múltkor a rivaldafényben, ismét jöhetnek a mellékkarakterek. A tempó most kissé egyenetlen, ám csakis kizárólag pozitív értelemben: igazából két olyan hosszabb jelenet van, ami felviszi a nézők pulzusszámát, a többi cselekményszál a megszokott, visszafogottabb iramban bontakozik ki.
A múltkori feldobott labda után – mint azt sejteni lehetett – kissé csillapodtak a kedélyek, és a sztori tovább göngyölődik a saját kis megszokott tempójában, ami a szezon vége felé járva kicsit már-már bosszantó, de a korábbi tapasztalatok alapján még sincs itt aggodalomra ok. Az Expensesben picit háttérbe szorulnak a mellékszálak és inkább a főszereplőn van a hangsúly, ez pedig az utóbbi pár epizódhoz képest furcsa, de közel sem zavaró, sőt, már-már várható is volt.
Emlékeztek a mesére a bíró okos leányáról, aki „hozott ajándékot Mátyás királynak, meg nem is”? Az Off Brandben valami hasonlót lépett meg Vince Gilligan és Peter Gould, hiszen meg is adták, amire már két és fél évada várunk, meg nem is – és ez pontosan így van rendjén! A múltkori, gyorsabb tempójú Chicanery után a cselekmény visszatér a korábban megszokott óvatos, alacsonyabb fokozatához, ám mint eddig mindig, most sem unatkozhatunk egy pillanatra sem.
Nem szeretnék elszólni semmit, hiszen még csak a szezon felénél járunk, de ha kizárólag az eddigi részeket vesszük figyelembe, a Chicanery toronymagasan vezet – és a korábbi epizódok sem voltak rosszak! A Sabrosito és elődjei után most a tempó kicsit felgyorsul, és az évad talán legizgalmasabb jelenetei ebben az ötven percben lettek felvonultatva – nekem személy szerint kellemes meglepetést volt.
Ismét egy kicsit többet látunk a jéghegyből – múltkor az alkotók megpendítettek egy-két cselekményszálat, ami most tovább kacskaringózik és szépen haladunk a bonyodalmak tetőfokáig. Unatkozni megint nem lehetett egy percig sem, még úgy sem, hogy a Better Call Saul nem az őrült tempójáról híres. Az írói munka továbbra is zseniális, és bőven le tudjuk rágni a körmünket az epizód végére.
Tovább pörögnek az események a Better Call Saul háza táján: a Sunk Costsban ismét egy adaggal több bonyodalmat és akciót kapunk, mint az előző részben, a karakterek – a régiek és az újak egyaránt – egyre csak kerekednek és színesednek, valamint göngyölődnek a Breaking Badhez kapcsolódó szálak is. Ezen a ponton olyan érzésem van, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa, és kapunk az évadban még hideget-meleget.
A meglehetősen ígéretes kezdet után egyelőre úgy tűnik, tartja a szintet a Better Call Saul. Sőt, még akár azt is lehetne mondani, hogy az alkotók ezzel az epizóddal túlszárnyalták az elképzeléseket. A Witnessben ismét akad minden, mi szem-szájnak ingere – akció, dráma meg egy csipetnyi komédia -, ám, ha mindez nem lenne elég, szépen sorakoznak a spin-offot a Breaking Baddel összekötő szálak is, amikre azt hiszem, eleget vártunk. A tempó továbbra sem eszeveszetten gyors, finoman épülnek a konfliktusok és formálódnak a karakterek, ám a széria eddig kijavítani látszik az előző szezonban elvétett hibáit ilyen téren.
Egy meglehetősen lassú tempójú második évad után – amiről majd később részletesebben is írok – tovább követhetjük Jimmy McGill jellemfejlődését a Better Call Saul harmadik szezonjában. Meg kell hogy mondjam, a nyitány igen erős kontrasztot nyújt az előző tíz részhez képest: a Mabel névre hallgató epizódban az elmélázó, melankolikus kezdetet követően igencsak beindulnak az események.
