“Azt mondják, a szem ékesebben szól, mint a száj, és halkabb suttogást meghall a fülnél.”
Annyira gyönyörű ez a könyv, hogy amint megláttam, teljesen belezúgtam. Olyan, mint egy festmény, a színei is nagyon harmonikusak és olyan simogatnivaló a tapintása, hogy legszívesebben egész nap fogdostam volna. Tudom, hogy nem ez a helyes hozzáállás (mert ugyebár nem ítélünk borítóról), de végül is jól sült el, mert egy kívül-belül szép, különleges könyvvel gazdagodtam.
“Amikor a sokaságnak egy a hangja, az nem más, mint erő és hatalom.”
Naomi Alderman feminista disztópiája lenyűgöző módon mutatja be, mit tehet az emberekkel a hatalom vagy a félelem.
“Minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntünk, hogy te nem vagy ember.”
Colson Whitehead ott van nálam az idén megismert írók élvonalában. Nagyon remélem, hogy más könyvei is meg fognak jelenni magyarul, mert ha fele olyan jók, mint A föld alatti vasút, akkor itt van a helyük a polcomon.
“(…) mindnyájunk lelkében akadnak sötét tájak, amiket nem érdemes bolygatni.”
Ahogy a bölcs könyvmolyok mondják: ne ítélj könyvet a borítójáról. Néha azért el lehet csábulni egy-egy különlegesen szépséges darab iránt, ahogy én is tettem. Szerencsére Az essexi kígyóban több rejlik egy jól eltalált borítónál, több rangos irodalmi díjjal is büszkélkedhet – nem mintha annyira számítana -, és végül úgy is elnyerte a tetszésemet, hogy közel sem ilyen történetre számítottam.
