Ahogy múltkor említettem, újra ünnepelhettünk ezen a héten az Odaát stábjával, hiszen a sorozat háromszázadik epizódját vetítették. A Lebanon címre hallgató felvonás tele van meglepetésekkel, mind a tartalmát, mind a struktúráját tekintve. Nagyjából minden évadban van egy-egy kiemelkedő rész, amit még később is megemleget a rajongótábor, és ugyan még több mint a szezon negyede hátravan, úgy érzem, a Lebanonról még sokáig beszélni fogunk. Vigyázat, erősen spoileres kritika következik!
Az angyalok debütáló évada után az ötödik még komplexebb, esemény- és karakterdúsabb, mint eddig bármelyik szezon. Azok után, hogy Lucifer (Mark Pellegrino) kikukucskált pokoli börtönéből, emiatt pedig apokalipszis fenyegeti a Földet, Samnek (Jared Padalecki) és Deannek (Jensen Ackles) nagyon fel kell kötniük a gatyájukat. Szerencsére segítségükre van régi vadász barátjuk, Bobby (Jim Beaver), és újonnan szerzett „szövetségesük”, Castiel (Misha Collins) is.
Amikor az előző cikkemben azt mondtam, hogy a cselekmény innentől kezdve egyre bonyolódik, akkor nem vicceltem. Ezen a ponton ugyanis fogalmam sincs, hogy foglaljam össze a negyedik évadot – ami egyébként különös helyet foglal el szívem egyik csücskében – lehetőleg spoilerezés nélkül, és úgy, hogy követhető legyen. Egy rendkívül sokrétű szezonról van szó, aminek megvannak a maga hullámhegyei és hullámvölgyei, ilyen szempontból a Ki vagy, Doki? negyedik évadjához tudnám hasonlítani. Úgy látszik, a négyes nem csak Nagy Britanniában bűvös szám…
Talán már említettem, hogy kevés olyan film van, ami képes nálam elérni, hogy teljesen átlényegüljek, hogy teljesen átadjam magam a történetnek, hogy más világnézettel lépjek ki a mozi teremből – az Éjfélkor Párizsban viszont pontosan ilyen film.
