Nagy általánosságban a pszicho-thriller műfajáról elmondható, hogy kevesen tudnak benne jót alkotni – akik viszont igen, az nagy durranás. Ilyen darab lett a Split is, amire már a bejelentése óta hegyeztem a fogamat. A disszociatív személyiségzavaros fickó már egyből garantálta, hogy én ezt a filmet meg akarom majd nézni, de amit kaptam, az felülmúlta a várakozásaimat.
Manapság nagyon divatossá vált szidni M. Night Shyamalant, pedig az író-rendező-producer minőségben mozgó férfinak igazán sok jó alkotást köszönhetünk. Bár nem Az esemény a kedvencem tőle (hanem a Lány a vízben), a történet magával ragadott, és újbóli megtekintésre sarkall folyamatosan.
Nem titkoltan nagy rajongója vagyok M. Night Shyamalannek, és manapság kissé fáraszt az általános negatív hype körülötte – igen, blockbusterekkel nem tud jól bánni, ám a thriller, a félelemkeltés és a mesélés a vérében van. A látogatás talán az egyik legkiemelkedőbb filmje, a szememben kizárólag a Jelek vagy a Lány a vízben előzi meg (de utóbbit inkább mesének tartom).
Mostanság szokás szidni M. Night Shyamalant az újabb filmjeiért (A Föld után és Az utolsó léghajlító – utóbbi mondjuk nekem jobban tetszett, mint Orlissának), de nekem ilyenkor mindig a Lány a vízben jut eszembe, melyet nemcsak ő rendezett, hanem írt és még szerepelt is benne. Íme, az írás, mely megmutatja, hogy Shyamalan valójában egy nagyszerű alkotó!
Emlékeztek, mikor azt mondtam, hogy vannak olyan filmek, amiket egyszer is sok(k) megnézni? Na, Az utolsó léghajlító pontosan egy ilyen film.
