Most írjam azt, hogy „A hét meg a nyolcát!”, vagy azt, hogy „A macska rúgja meg!”? Nem és nem! Mégpedig azért, mert nem illene ilyen finom megfogalmazás ehhez a könyvhöz. Ebben a történetben ugyanis egy rettentően szabadszájú főhőssel – antihőssel(?) – van dolgunk, akinek bár megvan a maga stílusa, mégis felettébb szerethetőre sikerült. Ezen túl pedig van egy bizonyos képessége, amelyről a véleményem erősen egyensúlyoz jelenleg az áldás illetve az átok között.
*** SPOILERVESZÉLY!!! ***
Sokkal könnyebb helyzetben lennék most, ha a duológiának csak az első részéről írnék. Az Enigma ugyanis egy ízig-vérig ifjúsági, ezen belül pedig inkább a pararomantikus könyvek közé sorolható. De van ennek a kötetnek egy folytatása, az Ezüsthíd, amellyel nem igazán tudok zöldágra vergődni. Nem volt rossz, de nem is volt jó. És ez sem a legmegfelelőbb jellemzés a második könyvre. De majd úgyis látjátok, hogy miért gondolom ezt így.
Arra már rájöttem, hogy Neil Gaiman történeteit valaki vagy szereti, vagy nem. Köztes véleményt még nem igazán hallottam (biztos van azért ilyen is). Talán nem titok az sem, hogy jómagam az előbbiek táborát gyarapítom, egyszerűen imádok elmerülni az író történeteiben. Most pedig egy fantasztikus novellákkal teleírt kötetet veszek górcső alá.
Egyértelműen kijelenthető, hogy nagy kedvelője vagyok a misztikus történeteket elmesélő irodalomnak. A könyv, amiről most olvashattok tőlem, pedig pont egy ilyen történet lesz. Részemről ez egy újraolvasás volt, ugyanis valamikor a 2010-es évben már megismertem a lapokon megbúvó sztorit, de megdöbbentő, hogy kilenc év távlatából mennyi újdonsággal tudott szolgálni.
Február 14-e nem csak a szerelmesek napja, nem csak Valentin nap, hanem bizony a Nemzetközi Könyvajándékozás Napját is ma tartják. Úgy gondoltuk, hogy a kettőt valamelyest összemosva egy nem mindennapi szerelmi történetet elmesélő könyvről hozunk Nektek értékelőt, mintegy megajándékozva Bennetek egy ajánlóval.
Nagyon régóta szerettem volna elolvasni Monika Feth: Az eperszedő című könyvét. Nem tudtam, hogy krimi – bár a borító alapján azért érezhettem volna –, egyszerűen a címe keltett fel bennem egy kedves emléket. Ennyi volt az indíttatásom oka. És ez az indíttatás olyan erősnek bizonyult, hogy még az sem tántorított el, hogy a molyok csupán 62%-ra értékelték a kötetet.
Mióta aktívan molyolok az általam ismert egyetlen magyar könyves közösségi oldalon, azóta már szokássá vált, hogy az új esztendő első olvasmánya az a könyv, amelyet az előző évi Karácsonyi húzás és ajándékozás eseményre kaptam egy másik molytól. Idén sem törtem meg ezt a hagyományt, így most egy igazi ifjúsági könyvet, mégpedig egy fantasy és egyben kalandregényt hoztam nektek Holly Blacktől és Cassandra Clare-től.
Ittzés Laura: Nyolc perc című könyvének és nekem van egy minitörténetünk. Tényleg egészen mini. Még tavaly, akarom mondani tavalyelőtt, 2017-ben kezdődött, amikor a kötet megjelent. Azóta több mint egy év telt el, de megérte várni, mert egy nagyon jó történetet kaptam cserébe.
Pararomantikus vámpírtörténet a felnőttebb korosztálynak. Az alapok talán ugyanazok – vámpír, vér, halhatatlanság, romantika, erotika, főgonosz, harc a jó érdekében –, de Lara Adrian történetében van egy különleges hozzávaló is, amelyet eddig egyik vámpíros történetben sem találtam meg. Ezek a vámpírok ugyanis sosem voltak emberek…
*** SPOILERVESZÉLY! ***
Nagyon kellemes és szép befejezése ez a kötet az Ambrózy báró esetei sorozatnak. Ha pedig figyelembe veszem a sorozat címét, akkor valójában teljesen hű is maradt hozzá ez a történet. Bennem mégis egy nagyon apró, szúró érzés alakult ki, amolyan parányi kis hiányérzet, vagy nem is tudom. Ettől függetlenül egy nagyon jó lezáró könyvet kaptam, aminek sikerült utolsó szavaival még a könnyeimet is kicsalnia a szemeimből.
