Azt hiszem egyetlen Sherlock rajongónak sem kell ecsetelni, hogy mennyire kínzó az, ahogy a széria alkotói ide-oda dobálják a sorozat kezdését. Ám ezúttal is egy jó okot találtak rá, ugyanis Mark Gatiss és Steven Moffat most egy Drakula remake-en dolgoznak, ami a BBC és a Netflix közös produktuma lesz.
Ez a pillanat is eljött – a Ki vagy Doki ünnepi különkiadásait mindig nagyon izgatottan vártam, ám most még több okom volt a türelmetlenkedésre, hiszen idén karácsonykor búcsút intettük a Tizenkettedik Dokinak, és vele együtt Steven Moffatnak és csapatának is. A Twice Upon a Time ehhez mérten abszolút méltó lezárása egy érának, hiszen a múltat nem csak az édes nosztalgia, hanem a kevésbé kellemes oldaláról is megmutatja, ugyanakkor tiszteletben tartja azt, a jelennel együtt, és bátran tekint a jövőbe az új, Tizenharmadik Doktorral.
Előző alkalommal a Sherlock negyedik évadának rendkívül tempós második részét tárgyaltam, most pedig végre eljutottam odáig, hogy górcső alá vegyem a finálét is. A pörgés ezúttal sem hagy alább, a The Final Problemben is csak úgy kapkodja a fejét a néző – az eddigi epizódokhoz képest talán még nagyobb agytornát és odafigyelést igénylő lezárást kapunk, amit az alkotók egy emberes adag drámával, valamint ismét lenyűgöző vizuális effektekkel fűszereznek.
A Szerzetes-trilógia utolsó felvonása után visszatértünk az egy epizód, egy történet formátumra, ami már egy jól bevált forma, és most is kifejezetten jót tett az évad ritmusának. Az Empress of Mars egy tipikus egyestés Dokis rész, picit talán megosztó, mint minden más Gatiss-sztori, de rendkívül szórakoztató, és nem, ezúttal nem két lábon járó szökőkutakkal van dolgunk.
Az előző cikkemben a Sherlock negyedik évadának nyitányát tárgyaltam, ami igen ütősre és pörgősre sikeredett, tökéletesen megadva ezzel a szezon alaphangulatát. A továbbiakban azonban még magasabb fokozatra kapcsolunk. Jelen másfél óra, ami a The Lying Detecitve címet viseli, konkrétan egy szempillantás törtrésze alatt elillan, és azon töprengünk, hogy vajon csak hallucináltuk-e az egészet – akárcsak maga Sherlock Holmes.
Igen, ennek is eljött az ideje – hosszas vonakodás után végre leültem és végignéztem a Sherlock negyedik évadát. Túl sok mindent nem szeretnék előre elárulni, elvégre ez a cikk leginkább az első részről fog szólni, de ha harmadik szezon (aminek a fináléja után kedvem lett volna asztalt borogatni) kacifántos volt, akkor a negyedik felvonás a percenkénti ötven történetvezetési és karakterábrázolási triplaszaltójával kacagva megpépesíti és kenyérre keni az elődeit.
„ Volt egyszer egy kereskedő Bagdad híres piacán.”
Folytatás
A BBC Sherlock háza táján ritkán kapunk mi rajongók valamit, de amikor igen, akkor úgy gondolom panaszra kevés okunk van. Az évadok közötti hosszú várakozást az idei év legelső napján egy speciális epizóddal igyekezte enyhíteni a Moffat-Gatiss alkotópáros, melynek címe The Abominable Bride. Egy rész erejéig kiszakadunk a modern Angliából, és egyenesen a tizenkilencedik század Londonjában találjuk magunkat – sokak szerint ez felesleges húzás volt az írók részéről, szerintem viszont meglehetősen érdekfeszítő másfél órának lehetünk szem- és fültanúi.
Szeretem az olyan alkotásokat, amikről kiderül, hogy többet nyújtanak, mint amit előzetesen ígértek, de ugyanakkor nem esnek át a ló túloldalára, és élvezetesek maradnak. A nagy kvízválasztó is ilyen: egy könnyed, popcorn majszolós vígjátéknak tűnik, ami ugyan nem mutat fel hatalmas nagy újdonságokat, ám akad benne egy-két meglepetés, amitől különlegessé válik.
Az ember azt hiszi, hogy ő a legintelligensebb a Földön. Valójában csupán a harmadik – a második helyezettek a delfinek, akik tudnak a közelgő világvégéről, de hiába próbálnak figyelmeztetni minket, az emberi faj túl primitív, hogy megértse szofisztikált nyelvüket. E szomorú tényről énekelnek musical betétet a delfinek a Galaxis útikalauz stopposoknak filmadaptációjának nyitányában. Kel még ennél többet mondanom?
