Nem szoktam a Victoriáról epizódértékelőt írni, most viszont egy karácsonyi különkiadásról van szó – amit a showrunner, Daisy Goodwin amúgy már tavaly is meg akart csinálni –, ami, úgy gondoltam, megérdemel egy saját cikket.
Bár a kivitelezés továbbra is elsőrangú, sajnos sokat morgolódtam ebben az évadban.
Fel a kezekkel: ki lepődik meg azon, hogy Orlissa megint történelmi drámát néz? Senki? Rendben, mert én sem lepődtem meg.
Bár összességében még mindig kicsit kétkedve állok a sorozathoz, ami leginkább szarkazmusban nyilvánul meg, azt el kell ismernem, hogy ez a rész egész jó volt.
Miután a midseason premier úgy kiakasztott, hitemet vesztettem a sorozatban, és így az eheti részt sem volt sok kedvem megnézni – ám örömmel jelenthetem, hogy kellemesen csalódtam az Outlanderben, mert sikerült egy olyan csavart behoznia, amivel ismét felkeltette az érdeklődésemet.
Sajnos a múlt heti epizód minden lelkesedést kiölt belőlem, így igazán ezt sem tudtam élvezni.
Az a jó abban, mikor egy történet ennyi játékidőt kap, hogy nem csak a vitális, a cselekmény számára elhagyhatatlan jelenetek férnek bele a játékidőbe, hanem azok is, amik szimplán érdekesek.
Imádom, ahogy ez a sorozat az emberség, az emberi jóság és a totális brutalitás közt egyensúlyoz. Amúgy azt említettem már, hogy ettől függetlenül milyen nehéz hetente írni róla? De azért csak csapjunk bele a lecsóba.
Emlékeztek, mikor azt ecsetelgettem, hogy milyen szépek ebben a sorozatban a kontrasztok? Na, ezt ebben az epizódban sikerült új magasságokba emelni.
By 
