Krampusz (2015)

Avagy a szeretet néha életbevágóan fontos.
Azon felnőttek közé tartozom, akik utálják a karácsonyt. Na nem az eredeti karácsonyt, mert azt imádom. Szeretem a gondolatot, hogy a világ egy kicsit elcsendesedik, az emberek összejönnek, odafigyelnek a másikra. Béke, család, törődés, szeretet. Nem, én a karácsony mai formátumát utálom, azt a rémálmot, amivé vált. A képmutatást és a muszáj dolgokat: az egész éves hajtás után jön a plázázás, majd megpihenés helyett olyan emberekkel kell tölteni ezt az időszakot, akiket egyébként látni sem kívánunk, muszáj ajándékozni, nem szívből, hanem kényszerből vagy felvágásból, valódi törődés helyett ezzel vásárolva meg mások szeretetét. A háziasszonyok napi 20 órában robotolnak a konyhában, hogy a karácsonyi menü minél fancy-bb legyen, hamis áldozatot hoznak, még véletlenül sem élvezetből, hanem a versenyszellem és a félreértelmezett kötelességtudat által hajtva, – csak hogy utána hisztéria közeli állapotban elmondhassák, hogy fél napig készítették a különleges Créme Brulée-t, amit aztán a Gézáék kisebbik kölke csak úgy odadobott a kutyának az asztal alatt. Az emberek azt hiszik, hogy a gyerek majd a 14 különleges karácsonyi fogástól lesz boldog, na meg a legújabb lego csodától – pedig ha a bevásárlás, ajándékkörút, a takarítás és a 3 napnyi nonstop főzés helyett valóban egymással és a gyerekekkel töltenének időt, például beszélgetnének vagy játszanának, az sokkal értékesebb lenne. Folytatás